Mi lett volna, ha..

Sajnos az élet jó erősen a fejembe verte, hogy nem kívánságműsor vagy döntés kérdése hogy kinek meddig lesz szerepe az életünkben.. Ahogy azt is, hogy nem szabad magától értetődőnek venni hogy valaki mellettünk van, mert lehet hogy olyan gyorsan kilép az életünkből tetszik vagy sem, hogy arra sem lesz időnk hogy azt mondjuk neki: kérlek, ne hagyj el.. Hogy arra sem lesz  sem idő, sem lehetőség hogy elbúcsúzzunk.. hogy mondhassunk bármit is.. hogy utoljára megöleljük.. Talán fogalmunk sem lesz róla hogy ez az utolsó, hogy most látjuk utoljára, most beszélünk hozzá utoljára, most érinthetjük utoljára és aztán soha többé.. és később jön a felismerés hogy ha tudtuk volna, ha csak sejtésünk lett volna, mennyivel máshogy szólunk hozzá, mennyivel szorosabban öleljük meg, mennyivel máshogy csináltunk volna mindent.. és ez a hihetetlen ijesztő az életben, hogy sosem tudhatjuk mi jön..és sokszor azt sem hogy mi miért történt pont úgy ahogy.. sosem tudhatjuk mi jár a másik fejében.. hiába ígérte annyiszor hogy örökre mellettünk lesz vagy sosem hagy el, néha csak annyi marad, hogy bele kell törődnünk abba hogy mégsem alakult úgy ahogy szerettük volna.. aztán láthatjuk az utcán ahogy elsétál mellettünk úgy, mintha semmi sem történt volna.. mintha köze sem lett volna soha hozzánk soha..mintha idegenek lennénk.. és az egyetlen ami az ellenkezőjét bizonyítja az a fájdalom és a harag idegesítő egyvelege bennünk.. Láthatjuk akár nap mint nap, vagy akár soha többé.. Utálhatjuk, gyűlölhetjük, szerethetjük a legkétségbeesetten, hagyhatjuk hogy darabokra szedjen a fájdalom és a csalódottság.. Hibáztathatjuk magunkat vagy másokat.. Aztán simán engedhetjük hogy idővel elmúljon..Úgysem mi döntünk az egészről..  Úgyhogy csak hagyjuk hogy belépjenek az emberek az életünkbe..adjunk nekik annyit magunkból amennyit megérdemelnek, szeressünk, harcoljunk, élvezzük míg ott van, míg velünk van.. és teljesen mindegy mennyire megszokott a jelenléte vagy hogy láthatjuk minden nap, de mindig viselkedjünk vele úgy, és  búcsúzzunk el minden szétváláskor úgy, ha csak pár óráról van szó akkor is, hogy ha neadjIsten akkor látjuk utoljára, ne érezzük később hogy valamit kihagytunk és máshogy csináltunk volna..mert iszonyú hosszú időn át nyomot tud hagyni bennünk az a fránya mi lett volna, ha..

                                                                                                                                            
                                                                                                                                    Tündérke♥

Minden fejben dől el nem igaz?

Csak bámulom az üres felületet és egyszerűen nem jönnek a szavak, a mondatok. Nem tudom megfogalmazni azt, ami épp bennem tombol.Talán igazán sosem tudtam. Az akarat mindig megvan és megvolt, hogy ki írjam magamból azt ami fáj, de általában csak olyan dolgok születtek az írásaimból amik nem arról szóltak mint valójában szerettem volna.. de talán nem is tudom mi fáj igazán. Talán nem is akarok szembenézni vele, vagy inkább nem vagyok biztos benne hogy menne. Túl sok olyat átéltem már amit senkinek nem kívánnék, de mégis sokszor úgy érzem hogy még így is rengeteg dolog van amiért iszonyú hálásnak kell lennem.. Csak egyszerűen a fenébe is nagyon nehéz. Nehéz önmagunknak lennünk egy olyan világban amely folyton megtépázza az önbecsülésünket, közben ha belegondolunk talán mi csináljuk saját magunknak.. Igenis nehéz boldognak ennyi rossz és borzalmas dolog között ami a világban van. Sok minden fáj, sok mindenért aggódok, rengeteget, és nem tudom meg tudok-e szabadulni ezektől a dolgoktól valaha. Pedig szeretnék.. Annyira de annyira szeretnék normális nyugodt 20 éves lenni.. de van ilyen egyáltalán? van olyan ember a világon akinek nincs semmi gondja? Biztosan nincs. Mindannyiunkat nyomaszt valami. Csak szeretnék olyan erős lenni, mint amilyennek hiszem magam, vagy inkább amilyennek hiszem hogy lennem kéne. Mérhetetlenül tudom sajnálni magam a dolgok miatt, és sokszor bele sem gondolok hogy másnak ezerszer nagyobb problémái vannak. Csak egyszerűen könnyebb sajnálkozni mint tenni ellene hogy ne így legyen.Könnyebb azon keseregni hogy milyen rossz, mint meg erőltetni magam és keresni valami megoldást.
Csak sokszor tényleg úgy érzem hogy nem vagyok elég erős, és talán valamiért nem is akarok..Talán csak mert így könnyebb. De, felismerni ezeket az első lépés, és ha másnak megy, akkor nekem is..
Minden fejben dől el nem igaz? 

                                                                                                                   
                                                                                                                       Tündérke♥