Már nem várlak vissza, szóval ne gyere..

Már nem várom hogy írjon, hogy fel ugorjon a kis ablak a nevével és egy sziával..
Már nem várom hogy hívjon, és nem ő jut eszembe akárhányszor megcsörren a telefonom..
Hiányzik még, de már nem olyan kétségbeesetten.. 
Nem lesem naponta többször az üzifalát hogy mit csinál, és már nem nézem folyton hogy fent van-e..
Már nem keresem őt az utcán mindenhol és mindenkiben..
Vannak még borzasztó magányos esték néha, amikor annyira szeretném hogy mellettem legyen és a karjaiba vonjon, de reggelre ezek is elmúlnak..
Vannak még érzések bennem, amik felé húznának, de nem hagyom magam, és így egyre gyengébbek és lassan elhalványulnak..
Eljutottam oda, hogy most már nem sajnálom az egészet annyira, és nem is bánom, hogy nem tettem semmit, csak hagytam elsétálni..
Be kellett látnom, hogy nem történhet mindig minden úgy, ahogy én akarom, mert az nem feltétlen lesz jó mindenkinek..
Rájöttem hogy nem tervezhetek meg előre mindent, mert minek?! ha véletlen nem úgy alakul ahogy elképzeltem, akkor a végén úgyis nekem fog fájni..
Beletörődtem, hogy ha nem akar velem lenni, tehetek bármit, ez úgysem fog változni..
Ha nem hát nem.. Attól a világ még nem dől össze..
 Már nincs gyomorgörcs amikor meglátom, és a szívem sem szorul el ha a szemébe nézek..
Csak az üresség van ismét, a tátongó, szinte fájdalmas üresség, ami mindig emlékeztet arra, hogy hiányzik valami..
Valami fontos.. valami, amitől újra egész lehetnék, és nem csak a fele valaminek..
Nem mondom hogy pont ő hiányzik, sokkal inkább a másik felem.. ő csak megmutatta hogy van olyan, akivel több lehetek.. Teljes. Boldog.. Csak meg kell találni.. Ki kell várni hogy rám találjon..

Tehát kedves jövendőbeli idegen! Várlak, kérlek siess! :))


D♥
*H

Csak valahogy nem éreztem semmit..

"Csak valahogy nem éreztem semmit.."

- írta nekem, és ez újra könnyeket csalt a szemembe..
Ilyen szavakkal dobálózni úgy, hogy jóformán meg sem próbált érezni bármit is, hát oké..
Nem is érezhetett volna, ez nem egyik napról a másikra alakul ki.. és szerintem nem vagyunk sem az oviba, sem 12-13 évesek hogy habiszti hű de halálosan szerelmesek legyünk 1-2 nap után.. megbántott..
Nem is ismerhetett meg igazán.. mert egy ember megismeréséhez és megszeretéséhez idő kell.. ahogy ahhoz is hogy beleszeressünk a másik tulajdonságaiba, abba amilyen..
De így, hogy csak az ő világában életünk.. Láttam hogyan viselkedik azokkal, akiket szeret.. Az ő hétköznapjaiban éltünk.. sokat voltam a barátai társaságában.. belecsöppentem, és részese voltam az életének, aminek hatására láttam milyen ember is valójában.. és miért olyan, amilyen.. és tetszett amit láttam, ezért is kezdtem el megkedvelni..
De ő hogy érezhetett volna bármit is, ha ugyan ezeket ő nem látta az én életemben.. nem tudhatta milyen vagyok..
Nem volt velem mikor a barátaimmal voltam, nem látta mennyire más és felszabadult vagyok mellettük..
Nem sétáltunk végig az utcán kézen fogva, hogy láthassuk miként néznek ránk az emberek, és hogy büszkék lehessünk a másikra..
Nem járt a szobámban, az emlékeim közt, a saját környezetemben.. nem látott azokkal, akiket mindennél jobban szeretek.. nem ismerte az apró kis őrültségeimet.. nem látott szomorúnak, ahogy igazán boldognak sem.. ez vagyok én.. az életem.. és ő ebből nem látott semmit.. annyit tudott, amit hallott másoktól.. ami nem könnyítette meg a helyzetet..
csak egy résztvevő voltam az életében, ami részben az én hibám, a kicseszett falak miatt van, amikkel körbe vettem magam és amit olyan nehezen hagyok lebontani.. bár, ő meg sem próbálta..
de vele olyan könnyű volt minden.. túl könnyű.. nem tudta milyen vagyok és ez néha jó is volt.. mert más ember lehettem ha csak egy kis időre is.. de benne van, hogy lehet nem is akarta tudni..
Ismert egy lányt, aki jött-ment vele és olykor mellette volt.. aki csak úgy volt..vidáman, mosolygósan, reggel kócosan, gondok nélkül..
De azt a lányt nem ismerhette, aki már annyiszor összetört, aki csak átvészelni akarta a napokat fájdalom nélkül..
de ez nem is baj.. talán meg sem tudott volna birkózni vele.. talán nem is kellett megismernie ha ilyen könnyen feladta..
Lehetséges hogy csak ezzel vigasztalom magam, igen.. lehet hogy tényleg nem érzett semmit, hogy nemvolt meg a varázs, hogy félre értettem ahogy bújt hozzám éjszaka..
Talán csak annyira tartozni akartam valakihez..
Lehet hogy csak győzködni akarom magam az egésszel, hogy ne érezzem kevésnek magamat ismét ahhoz, hogy bárki szerethessen..
Nem bánkódom, mert hiszem hogy ennek így kellett lennie.. hagyom, hagy menjen ha akar..
Sajnos a legtöbb ember manapság annyira felületes..
mert azt hiszik így könnyű.. mert így nem fáj majd annyira..mert így nem fáj semmi..
szóval visszatérve.. Szép volt-jó volt, de ennyi.. nincs tovább..

Ha nem érzed, hát nem érzed.. én semmit nem tehetek..

Csak én buta megint azt hittem, hogy most minden más lesz..
Tévedtem.


D♥
*H