Vissza a valóságba..

Az eső folyton csak esik, és a könnyeim vele hullnak.
Már nem vagy itt, csak az emléked, ami ott ül az ablakban és rólad mesél.. Ennyi maradt. Én meg csak vagyok, a letépett szárnyaimmal és a darabokra tört szívemmel. Mintha arra ítéltek volna, hogy minden percben azt érezzem, nélküled már nem lesz többé teljes a világom. Talán mi is azok közé tartozunk, mikor nincs egyik a másik nélkül, és még csak belegondolni is félek, mennyire igaz ez valójában.. Annyiszor kértelek volna hogy maradj, de tudtam nem tarthatlak vissza ha te nem akarod..
Harcolhatnék a sorssal csakis érted, és szaladhatnék veled a világ elől ha arra kérnél. Sosem kértelek az élettől, mégis kaptalak anélkül hogy tudtam volna miért.. Csak betoppantál és értelmet adtál a dolgoknak mintha mi sem lenne egyszerűbb. Imádtam hogy vagy, hogy velem vagy, és már-már néha úgy éreztem darabjaimra hullanék nélküled.. aztán mentél, mikor még arra sem álltam készen, hogy csak megpróbálhassak meglenni nélküled. Most meg, mintha levegőért kapkodnék és tudnám, hogy az egyetlen ami segíthet az a te kezed, ami lenyúlhat értem a mélybe és kihúzhat a kétségbeesésből. Mert még mindig az érintésed a bőrömön az egyetlen, ami újra és újra megment.. ♥

                                                                                                                 Tündérke♥

Egyszer fent, egyszer lent..

Mostanában igencsak úgy vagyok dolgokkal, hogy ha nem beszélek róluk akkor meg sem történtek, ha nem veszek róluk tudomás akkor nem is léteznek. Persze tudom én hogy ez totális butaság és értelme sincs sok, de miért ne ha így könnyebb? Nem tudom lehetséges hogy ez valami olyan védem saját magam tudat alatt dolog. De nincs is ezzel semmi baj, csak hogy előbb-utóbb szembe kell néznünk a dolgokkal tetszik vagy sem.Csak hát nehéz beletörődni a történtekbe és elfogadni hogy semmi sem lesz már ugyan olyan.. Na és igen, ez az elfogadás még egy szemét ügy..Miért kéne bármit is elfogadnunk? Ki írja elő? Miért törvényszerű hogy nekünk attól jobb lesz? Nem értem.. De nézzük azt hogy nem lehetünk minden percben tökéletesen boldogok, mert ha a végén hozzá szoknánk, gyorsan elvesztené a varázsát az egész és cseppet sem értékelnénk.. Nem mondom hogy a boldogtalanság jó dolog, mert nyilvánvalóan nem az, inkább csak meg kéne találnunk a kettő közötti középutat, hogy tudjunk örülni a jónak de nem azért mert folyamatosan csak a rosszat kapjuk.. Csak hogy az ritka.. mert van az a hülye egyszer fent, egyszer lent duma, ami sajnos eléggé igaz is.. mert gondoljunk csak bele ha épp nem vagyunk sem boldogtalanok sem boldogok, akkor csak úgy vagyunk, semlegesen.. és ez a semlegesség máris el szomorítja a legtöbb embert mert középen lenni nem jelenti azt hogy boldogok vagyunk.. hiába nincs épp semmi rossz, mégis arra billentjük a mérleget, a boldogtalanság felé éppen a boldogság hiánya miatt.. de ennyi erővel billenthetnénk a másik irányba is nem? billenthetnénk a boldogság felé is éppen a boldogtalanság hiánya miatt is nem? franc se tudja.. csak írom egyik szót a másik után mert annyi érzés kavarog bennem hogy talán képtelen lennék megfogalmazni amit érzek..ezért csak írok.. csak elképzelésem van miről, talán nem is összefüggő, de talán épp így a jó, talán épp ettől olyan amilyen én. Én is végtelenül bonyolult vagyok.. de ez van. Szeretek ilyen lenni. Tehát beszélek dolgokról vagy sem, tudomást veszek-e róluk vagy sem, mindegy..mert attól még vannak.. és szerintem totál nyugodtan kivárják míg készen állok majd arra, hogy velük foglalkozzak..

Millió puszi annak, aki ki tudott igazodni rajta, és persze annak is aki nem :))
                                                                                                                 
                                                                                                                       Tündérke♥