Akárhányszor velem volt, kiszedett a szívemből egy darabot, hogy az övé lehessen, én pedig vidáman adtam oda.. Nem gondoltam bele mi lesz, ha már nem kell neki.. igazából bele sem akartam gondolni. Inkább csak bíztam.. bíztam benne hogy nem lenne képes bántani..
Minden rossz gondolatot, ami ellene szólt, ami óvatosságra intett, száműztem az agyam egy eldugott zugába.
Feltétel nélkül megbíznom kellett benne..mert így akartam.. igaz, ezt sosem kérte.. Elérte hogy kérdés nélkül elhiggyem minden szavát.. miközben tudtam hogy ez őrült nagy butaság..
Ilyenkor az agyamban eldugott dolgok jutottam eszembe, majd gyorsan el is hesegettem ezt a gondolatot..Boldog voltam mellette.. Féktelen. Szabad. Legalább is azt hittem az vagyok.. mert az akartam lenni.. és Én Vele akartam az lenni.. Nem hittem hogy neki mást jelent.. Egyik percben még fontos voltam, aztán már nem.. olyan könnyedén hagyott ott minden alkalommal mikor épp megunt, amilyen könnyen vissza is tért utána mindig.. és úgy tett mintha mindig is mellettem lett volna a helye.. mintha semmi sem történt volna..
Emlékszem mindenre. Minden rosszra és minden jóra.. Minden kicsi harcra és minden nevetésre..
De arra a legjobban, hogy egyszer sem hallottam, hogy azt mondta volna hogy szeret.. Egyszer sem. Mert talán ez nem is volt így. Talán soha nem szeretett igazán..
Amikor már nem volt szüksége rám, a szívem darabjait szanaszét dobálta mintha értéktelen lenne.. lehet neki az is volt.. én pedig szedegethettem össze utána..
Akárhányszor egy darabja földet ért, ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de őt ez nem érdekelte.. Nem lett volna egyszerűbb egybe odanyomni a kezembe hogy 'tessék te hülye itt van.. most inkább máséval játszok tovább egy kicsit..' ?!
Akkor is fájt volna igen, de könnyebb lett volna.. A szívemnek és az önbecsülésemnek mindenképp..
Csak játszotta volna el hogy kicsit is érdekli az egész..
El hittem magamnak is, hogy ő volt az aki kell nekem.. Közbe lehet hogy mégsem.. Talán egy percig sem érdemelt meg.. Mit is vártam? Nem ígért semmit, és ezt tudtam jól.. de naiv kislányként mégis reménykedtem..
Mára megtanultam hogy az ilyenek nem érnek annyit sem, hogy egy percig szomorú legyek miattuk.. és hogy nem szabad száműzni azokat a dolgokat amik segíthetnek abban hogy ne ez legyen a vége..
Ezek után mosolyogva tépem szét az emlékét és dobom ki a kukába, minden fájdalommal együtt amit nekem okozott..
Mintha tényleg képes lennék rá..
T♥
*H
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése