Amelyek sosem hagyták el a számat.. mégis beleégtek a szívembe..
Annyiszor feküdtem mellette csendben.. annyiszor néztem miközben alszik, vagy csak elgondolkozik valamin.. annyiszor elmondhattam volna mi jár a fejemben..
Annyiszor beszélgettünk át éjszakákat.. annyira egyszerű lett volna kimondani..
De éreztem hogy amint kimondanám, a szavaim óriási súllyal csapódnának a sötétségbe.. fájdalmasan.. visszafordíthatatlanul.. amit úgyis a megbánás követne..
Nem tudott volna mit kezdeni velük.. így nem lett volna értelme..Annyiszor elmondtam volna hogy azt szeretném hogy velem maradjon.. és hogy mennyire szükségem van rá.. hogy nem akarok mást csak őt..
De ez úgysem érdekelte volna..
Annyiszor bántott meg..és fel sem tűnt neki, hogy ez nekem mennyire fájt..
Majd kis idő múlva jött csak úgy.. és ismét elvarázsolt..
Ilyenkor úgy az arcába vágtam volna hogy nem teheti ezt.. nincs joga.. nem forgathat fel mindent csak úgy, amikor épp kedve tartja..
De nem tettem.. egyszer sem...minden alkalommal mikor visszakaptam, próbáltam jobb lenni önmagamnál..
hátha többé nem hagy el.. hátha megérti mennyire fontos nekem..
Hiába mondtam volna ki egyszer is mit érzek, mit gondolok.. úgysem értette volna meg.. így nem tettem meg egyszer sem.. mert így nem okoztak sebet a szavaim, sem önmagamnak sem neki.. mert így egyszerűbb volt..
T♥
*H
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése