Már nem várlak vissza, szóval ne gyere..

Már nem várom hogy írjon, hogy fel ugorjon a kis ablak a nevével és egy sziával..
Már nem várom hogy hívjon, és nem ő jut eszembe akárhányszor megcsörren a telefonom..
Hiányzik még, de már nem olyan kétségbeesetten.. 
Nem lesem naponta többször az üzifalát hogy mit csinál, és már nem nézem folyton hogy fent van-e..
Már nem keresem őt az utcán mindenhol és mindenkiben..
Vannak még borzasztó magányos esték néha, amikor annyira szeretném hogy mellettem legyen és a karjaiba vonjon, de reggelre ezek is elmúlnak..
Vannak még érzések bennem, amik felé húznának, de nem hagyom magam, és így egyre gyengébbek és lassan elhalványulnak..
Eljutottam oda, hogy most már nem sajnálom az egészet annyira, és nem is bánom, hogy nem tettem semmit, csak hagytam elsétálni..
Be kellett látnom, hogy nem történhet mindig minden úgy, ahogy én akarom, mert az nem feltétlen lesz jó mindenkinek..
Rájöttem hogy nem tervezhetek meg előre mindent, mert minek?! ha véletlen nem úgy alakul ahogy elképzeltem, akkor a végén úgyis nekem fog fájni..
Beletörődtem, hogy ha nem akar velem lenni, tehetek bármit, ez úgysem fog változni..
Ha nem hát nem.. Attól a világ még nem dől össze..
 Már nincs gyomorgörcs amikor meglátom, és a szívem sem szorul el ha a szemébe nézek..
Csak az üresség van ismét, a tátongó, szinte fájdalmas üresség, ami mindig emlékeztet arra, hogy hiányzik valami..
Valami fontos.. valami, amitől újra egész lehetnék, és nem csak a fele valaminek..
Nem mondom hogy pont ő hiányzik, sokkal inkább a másik felem.. ő csak megmutatta hogy van olyan, akivel több lehetek.. Teljes. Boldog.. Csak meg kell találni.. Ki kell várni hogy rám találjon..

Tehát kedves jövendőbeli idegen! Várlak, kérlek siess! :))


D♥
*H