"Tudod sokat gondolok rád, mikor vele vagyok.. Folyton eszembe jutsz valamiről.."
-mondta nekem csendesen, mintha bárki meghallhatná, mintha tilos lenne ilyet kimondania..és én közben csak néztem.. néztem ahogy kiejti a szavakat, ahogy közben rám néz, amiből tudtam mekkora súlya van a szavainak..a kezét, ahogy beletúrt a hajába..és láttam, hogy mennyire nincs minden rendben..
Kedvem lett volna hozzábújni, csak hogy ne legyen ennyire elveszett.. magamhoz szorítani újra, mint már annyiszor..
Réges rég minden percben szerettem volna én lenni az a lány, aki ezt megteheti.. de mára ő csupán egy srác aki fontos része volt az életemnek, és mindig is az marad még ha nem is ugyanazokkal az érzésekkel..
Nagyon is tudatában voltunk annak, hogy mit csinálunk..tudtuk, hogy szükségünk van a másikra, hogy szükségünk van arra az emberre, aki jobban ismer saját magunknál..Tudtam, hogy megvan az esélye annak hogy újra fájni fog, és hogy be eszi magát a bőröm alá aztán újra elvesztem.. de mit tehettem volna.. szinte könyörgött a szemeivel..
A szemekkel, amiket annyira imádtam..
Magára hagyhattam volna, teljesen egyedül hogy érezze mit éreztem akkor, de képtelen voltam rá..
és pont ebben az egyben különböztünk annyira, hogy nem tudtam volna bántani soha..
Nem hibáztatom azokért amik a múltban történtek.. soha nem is hibáztattam.. őt nem..
Nem akartam bevallani magamnak sem, hogy a puszta jelenlététől erősebb vagyok..
Hogy össze vagyunk kötve tetszik vagy sem, és ez talán mindig is így lesz..
Nem szeretem már.. legalábbis nem azzal a mindent elsöprő szerelemmel.. csupán fontos.. épp annyira fontos, hogy nem akarom látni egyszer sem szenvedni..mert az nekem is fájna ugyan úgy...
Pont úgy szeretem, ahogy a múltunkat.
T♥
*H
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése